2016. július 17., vasárnap

Sok hűhó semmiért, avagy szerintem hülyének néztek

Következő állomásom Csiribiri város legnagyobb egészségügyi komplexuma, ide gazdasági vizsgálóbiztosnak jelentkeztem. Érdekes mód behívtak interjúra, pedig kértek a jelentkezőktől néhány éves gyakorlatot, ami engem jelentkezésnél nem nagyon zavart, sose lehet tudni alapon. A várófolyosón még két, nálam körülbelül kétszer idősebb nő üldögélt. Csak negyed órát kellett várni a beszólításra, én voltam az első, mivel én érkeztem legkorábban. Három női felvételiztető fogadott. Magában az elbeszélgetésben nem volt semmi extra, kérdezgettek viszonylag logikus kérdéseket, én válaszolgattam legjobb tudásom szerint. A bérről szóló beszélgetésrésznél, miután kérdésükre előálltam a fizetési összeget érintő elvárásommal, annyit mondott az egyik nő, hogy törvényileg van előírva a bér összege, de jóval kisebb, mint amit én említettem. Otthon rákerestem a bért illető törvényre, majd kiderült, hogy körülbelül 80000 krajcár ütné a markomat havonta, ami körülbelül egy utcaseprű bére lehet. Kacérkodtam a gondolattal, hogy véletlenül a takarítónői állásra jelentkeztem, de elvetettem. Inkább elkönyveltem, hogy ide is fölöslegesen jöttem. Pár nap múlva, reggel 8 előtt csörgött a telefonom. Elképzelésem se volt, hogy miféle pánik helyzet vette rá a csörgetőt arra, hogy ilyen, viszonylag korai órában hívjon…pont engem. Az egészségügyi helyről hívott az egyik interjúztató, megkérdezte, hogy kaptam-e levelet tőlük. Mondtam, hogy nem, igazából aznap még nem néztem a postát, de ezt elhallgattam. Erre elmondta, hogy küldtek egy levelet, melyben az áll, hogy azt a posztot amire jelentkeztem, nem én kaptam meg mert kell hozzá gyakorlat, de ajánlanak egy pénzügyi koordinációs állást, és hogy hívjam fel a másik interjúztatót, mert vele kell megbeszélni a dolgot. Igazából én tőlük már senkivel nem akartam beszélni semmit, de azért illemből felhívtam a megadott hölgyet, aki a gazdasági főmuftik egyike volt, a titkárnője vette fel, közölte, hogy azt üzeni a hölgy, hogy menjek be hozzá, a találkozóra egy fél órával későbbi időpontot adott meg. Megkérdeztem, hogy lehetne egy óra múlva. Körülbelül még pizsiben topogtam otthon és az egészségügyi komplexum is a város másik végében van. A titkárnő, mint holmi adóvevő, rákérdezett a hölgynél, aki erre megtalálta a telefonkagylót és megtette azt a szívességet, hogy ő maga beszél velem. - Akkor be tud jönni fél óra múlva? kérdezte - Egy óra múlvai időpont jobb lenne nekem. - Nem Csiribiri városi? - De - Akkor? Nem kell fodrászhoz menni előtte. Meglepetésemben nyökögtem valami beleegyezőt. Kagylóletétel után pár másodperc múlva tetőzött a felháborodásom a nő viselkedésével kapcsolatban. „Bemegyek és megmondom neki, hogy nem kérek a szégyenteljes összegű béréből.” Amúgy se bírtam volna egy ilyen arrogáns főnök mellett, azt hittem, hogy ez a 21. század, és már az egymás iránti tisztelet befolyásolja főnök és beosztott viszont, vagy valami hasonló. Mellesleg nem is voltam a beosztottja, ennek tudatában félelmetes lehet belegondolni milyen szépen viselkedhet az adott hölgy a neki alárendelt kollégákkal. Hipersebességgel elkészültem és elindultam, nem is tudom miért mentem, talán a kíváncsiság vezérelt, fránya kíváncsiság. Időbn meg is jelentem, bekopogtam, bementem, de csak az előirodáig jutottam mert a hölgy épp nem ért rá, hisz telefonált. Az előirodában két titkárnő dolgozgatott a monitor előtt, mondták, hogy foglaljak helyet amíg várok, várakozás közben kicsit kommunikáltunk is egy közös ismerősről, aki az egyetemi tanárom volt. Eltelt tíz perc, eltelt húsz perc…..lassan ott tartottunk, hogy az egy órával későbbi időpont is eljövetelre készült. Az egyik titkárnő megjegyezte, hogy mindenkivel ezt csinálja a hölgy, én meg magamban megjegyeztem, hogy remek és mellesleg kissé mérges voltam. Arra gondoltam, hogy itt hagyom az egész bagázst és hazamegyek. Időközben megjelent egy másik nő is, aki anno interjúztatott és bement a hölgyhöz. Hajszálhíján fél óra várakozás után kegyesen én is beengedést nyertem. Természetesen semmilyen engesztelő megjegyzést nem kaptam a fél órányi várakozásért és a fölösleges sietségemért. Felvezették azt amit a levélben is leírtak, aztán kérdezték, hogy érdekel-e a dolog. - Ez mekkora bérrel járna?- kérdeztem, abban reménykedve, hogy rosszul néztem meg az interneten. - Jajj várjon, még nem is mondtuk a részleteket.- terelt a hölgy. Remek, már alig vártam a részleteket, amik hallgatása közben próbáltam érdeklődő fejet vágni. Sok újat nem mondtak, csak arra kaptam fel a fejem mikor megemlítették, hogy ha nincsenek ambícióim, akkor nekem való az állás. Hát persze hogy azért nyűttem annyit az egyetem padjait, mert egy kis irattárban akarok elsorvadni, ez nem kétséges. Nagy nehezen visszakanyarítottam őket a bérrel kapcsolatos dolgokra, már csak a kíváncsiság miatt. Jól néztem meg, valóban 80000 krajcárt kapnék havonta. Miközben épp teketóriáztam, hogy hogyan utasítsam vissza a soha vissza nem térő, nagyvonalú ajánlatot, felvetették, hogy aludjak rá párat és egy hét múlva adjak választ. Mikor kiléptem az járt az agyamban, hogy jobb lett volna 10 perc várakozás után elhúzni a csíkot. Másnap telefonáltam, az egyik titkárnő vette fel a kagylót. Közöltem a nemleges válaszomat, a titkárnő egy együtt érző „megértem”-et fűzött hozzá a visszautasításhoz. Vegyes érzelmek kavarogtam bennem a kagylóletétel után. Azt hittem ez az önkényuralmi rendszer ebben az évszázadban már nem divat, de én voltam a naiv, azt hiszem, még nagyobb veszélynek vagyok kitéve én is és az összes naív álláskereső, mint eddig hittem.

2016. július 14., csütörtök

Gorombuli, avagy illemtelenkedés

Modortalan Pista már a telefonban is gorombán adta elő magát. Hanglejtése nem túl sok finomságról árulkodott. a „ma jó?” kérdése pedig, amit az állásinterjú időpontjával kapcsolatban kérdezett azóta is a fülemben cseng, mint a zord hanglejtés mintadarabja. Beszéde egy piaci halárus óbégatós portékakínálására hasonlított. Aznap nem volt jó, mivel nem is tartózkodtam Csiribiri városban. Már előre éreztem a zsigereimben, hogy tét nélküli játékot játszok és eszem ágában sincs Pistának dolgozni, de azért kíváncsiságtól vezérelten ballagtam a nem aznap tartott interjúra. Megjegyzem, Pista hirdetése nem volt valami bő szavú, pénzügyest keresett, a cége pedig egy nagy telekommunikációval foglalatoskodó céggel kapcsolatban álló cégre engedett következtetni, de így visszagondolva, szerint a nagy cég nem is nagyon tudott Pista cégének létezéséről.

Na de kanyarodjunk vissza a cselekményhez, bementem egy udvarra, ott bementem egy eldugott pinceajtó szerű bejáraton, amire egy cetlire volt kiírva a cég neve. Odabent már üldögélt két lány, akikkel szóba elegyedtem. Mindketten oda vártak ahova én, de ők valamilyen adminisztrátori hirdetésre jelentkeztek és egyikük már volt Pistánál interjún valamelyik nap és mostanra hívták vissza megbeszélni a munka részleteit, vagy ilyesmi. A repetázó lány állítása szerint Pista legutóbb egy óránál is többet késett. Ezek után örömmámor járt át miután csupán fél óra késéssel megérkezett, kopott és szagos melegítőszerű gúnyájában. Kissé kényelmetlenül éreztem magam blézerben, mivel a várakozó társak tarka kötött pulcsiban voltak, Pista meg….., hát csak ideruccant a vörös szőnyegről.

Pista belejtett a várakozóhelyből nyíló irodájába és jöhetett a menet, aki kapja marja alapon, minek teketóriázzon név szerinti szólítással, jöjjön aki akar. Bement a visszatérő leányzó, Pista goromba hanghordozása újfent megcsapta fülemet mikor beszélni kezdett, ugyanis az ajtó elég hangáteresztő volt. Nemsokára kijöttek és Pista felküldte a lányt az emeletre, fogalmam sincs minek. Időközben befutott egy új jelentkező. Én harmadjára mentem be, bár akkora már biztos voltam benne, hogy csak akkor dolgoznék Pistának, ha egy a miniszterelnöki fizetést is megszégyenítő összegű bérrel hozakodna elő.
Már a kézfogás is nehezen ment neki, valószínűleg egyik előttem lévővel sem gyakorolta ezt az illemtudást jelző gesztust. Én viszont odanyújtottam a kezem mikor épp leült volna, így gyenge erőszakkal kikényszerítettem belőle, na nem mintha minden vágyam a kacsója markolászása lett volna, de azért adjuk meg a módját a dolgoknak. Béla nagyon felkészült volt, azt se tudta milyen állásra jelentkeztem, de nem is nagyon érdekelte. Miután kikereste önéletrajzomat egy kupac papírból elmondatta velem a rajta álló végzettségeimet, majd megkérdezte, hogy miért nem megyek könyvelőnek. Ezt a kérdést adott helyzetben nem nagyon tudtam hova tenni, de közöltem vele, hogy nem szeretek könyvelni, mellesleg én pénzügyes vagyok. Mindenféle kedves kérdése volt még, például, az első három kérdésében benne volt, hogy van-e gyerekem, pontosabban, hogy „Gyerek van?”. Lassan kezdtem úgy érezni magam mint egy darab hús, amit épp késsel bökdösnek. Mivel megtudta, hogy a hirdetését a munkaügyekkel foglalkozó hivatal honlapján láttam, letolt azért amiért nem az egyetemi végzést követően egyből jelentkeztem a hivatalnál, mert az nagyon jó dolog, mivel beleszámít a nyugdíjazásnál a munkaidőbe az az idő amit bejelentkezve ott voltam. Hozzátette, hogy a hivatal nem arra van csak, hogy segélyt adjon nekem. Nem tudom kivel tévesztett össze de én és bárminemű segély két külön világ, azokat egyéb csoport egyedeinek tartogatják. Amúgy is, még a TB-t is fizetnem kell, mivel nem felelek meg a fizetési mentességi jellemzőknek. Pistával amúgy már tele volt a nem létező hímtagom. Miután mondott egy nem túl kecsegtető, ám nem is nagyon tré bérajánlatot, közöltem vele, hogy nekem ez kevés, ami igaz is, mert a piaci értékem nagyban meghaladta az összeget, csak a piac fizetői hajlandóságának gyatrasága miatt írtam a "nem is nagyon tré" jelzőt. Erre ő megjegyezte, hogy akkor nincs is miről beszélni, én felálltam és a táskám után nyúltam. Pista közben közölte, hogy nehéz lesz olyat találni aki többet ad. Erre sokféle csípős választ tudtam volna mondani, de csak annyit feleltem, hogy volt aki adott volna jóval többet is, csak oda se mente el. Azt hiszem, nem a kis füllentésem miatt nem viszonozta a viszlátomat Pista, nyilván olyan belső jellemzők miatt, amik a kézfogást sem produkáltatták vele kapásból. Kifelé láttam, hogy az utolsó várakozó nagyot néz, nem is bántam. 

Nagyon lehengerlő érzés volt, hogy egy interjúztató, aki valakinek a főnöke már most is, annyira tiszteli meg a másikat, hogy bejön interjúra bűzölögve, koszos és slampos ruhában, valamint az sem egyértelmű neki, hogy ilyen esetekben kézfogással egybekötve üdvözöljük a másikat. A nem túl kedves kérdésekről már jobb ha nem is beszélünk. Megnéztem Pista közösségi oldalas profilját mielőtt lemerészkedtem hozzá. Technikumi végzettsége van, de nyilvánvalóan professzori végzettséggel is ugyan olyan viselkedést tanúsított volna mint most, mert ő Pista, de tény, hogy olyan főnökre áhítozom aki azért magasabb tudású mint én, különben hogyan tanulhatnék tőle? Mint később rájöttem Pista tulajdonában más cég is volt, egy csopperbolt, ami utánfutó kölcsönző is. Talán a mi Pistánk tipikusan olyan ember aki sok mindenbe belefog, de semmit sem képes kivirágoztatni, talán mert minden hozzáállás és stílus kérdése.

Kedélyállapot az interjú alatt: -8
Kedélyállapot az interjú után: -9
Interjúztató kedvessége: -9

2016. július 13., szerda

Össztűz, avagy a pesszimizmus vonzásában

Tényes Adorján a petákbazár hivatalba hívott interjúra, a gázsisudoku osztályra jelentkeztem. A portás felkísért az emeletre, mivel oda csak csipogtatós kártyával lehetett bejutni. Miután a csippantással bejutottunk, bekopogott Adorjánhoz, ám még nem volt fogadóképes így üldögélve várakoztam pár percet. Mikor behívtak, kicsit megilletődtem, mivel négyen is bent voltak, sőt mi több egy szabálytalan félkört alkottak. Nekem a félkör nyílásában kellett elhelyezkedni. Kissé úgy éreztem magam, mintha valami feláldozási rituálén lennék, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. A szobában két középkorú nő, egy idős úr és Adorján volt rajtam kívül. Teszteltek, hogy mennyire vagyok képben az intézménnyel kapcsolatban, feltettek pár szakmai kérdést, főleg olyanokat amiket még az egyetemen sem tanítottak, de gondolom célzott ismertetéssel sec perc alatt meg lehet tanulni, de azért szinte minden kérdésre tudtam a választ. Az egyik hölgy szerencsére kisegített felszólalásával, amivel jelezte, hogy ilyeneket nem tanítanak a suliban. Ezután Adorján elmondta a munka összes árnyoldalát. Szólt a rengeteg munka miatti esetleges vasárnapi melózásról, a gyakori és nagymértékű túlórázásról és arról, hogy a betanulás rettentően hosszadalmas lesz. Volt benne egy szemernyi elrettentő szándék, úgy gondolom. Természetesen rávágtam, hogy nem gond, végül is minden munkahelyen dolgozni kell, vagyis majdnem mindegyiken. A felkínált bér nem volt túl fényes, de túlzottan szörnyűséges sem, bár akkor akkori fejjel szörnyűségesnek hangzott, még a bruttó összeg is csak súrolta az általam elvárt nettó összeget. Kérdezte Adorján, hogy megfelel-e nekem ez a bér, válaszul elmondtam neki, hogy gondoltam, hogy kezdőként nem fogok túl sokat keresni. Ő azzal védekezett, hogy van olyan középfokú végzettségű a cégnél, aki már több éve ott dolgozik, és még ennyit se kap. A lelkesedésem nem jött meg, csak a felháborodásom a cég kizsákmányolása miatt, és érdekelt volna, hogy az említett kollégájuk hogyan él meg. Végül, gondolom levezetés gyanánt jöttek a kicsit lágyabb témák, mint például, hogy helyi lakos vagyok-e, a jövőben el akarok-e költözni és hasonlók. Zárásként Adorján tájékoztatott arról, hogy két héten belül elválik, hogy kit vesznek fel, de mindenképp értesítenek a kimenetelről, akkor is, ha nem én vagyok a választottuk. Kifelé fellélegeztem, hogy nem lettem feláldozva, holmi rituálés módon és megkönnyebbültem, hogy ezen is túl vagyok. Sosem kaptam visszajelzést tőlük.


Kedélyállapot az interjú alatt: 4
Kedélyállapot az interjú után: 5
Interjúztató kedvessége: 4







A tőrbecsalás bárhonnan lecsaphat, avagy a házaló ügynök benyomás + felvezető

A Sztorym Mendemondaország nagy városában játszódik, Csiribiri városban, ahol sok üzem és üzlet leledzik, na jó talán nem olyan sok mint Mendemonda ország fővárosában, de azért sok. Úgy gondolná az ember, hogy igazi álláskáneán egy frissdiplomás közgazdásznak, még akkor is ha még nincs túl sok szakmai tapasztalata a pénzért való igavonás terén, hisz  még bízunk abban, hogy valaki szeretne fiatalos, lendületes, új ötletekkel és friss tudásanyaggal teli, még formálható alkalmazottat. Többek között én is bizakodva vágtam neki az álláskeresésnek, és reménykedtem, hogy sikerrel járok, holott ismertem a híreszteléseket arról, hogy nem túl kívánatosak azon szerencsepróbálók akik frissen kiszalasztva az alma máterből kissé tapasztalatlanok az üzemek és üzeletek gyakorlati tereiben. Hallottam történeteket a magasan képzett bakfisok rabszolgasorba kényszerítéséről, ami a sok kuli munkát és az ahhoz tartozó alamizsnának is kevés gázsit jelenti. A fülemet megütötte olykor olyan história, hogy a munkameghallgatások során a felvételiztető népség illegális, sőt mi több intim témájú kérdésekkel hozakodnak elő, és bombázzák szegény megszeppent delikvenseket. Persze mit nekem az ilyen halandzsák, okosak vagyunk, fiatalok vagyunk és remek végzettség lappang a tarsolyunkban, hiszen annyit küzdöttünk végzettségünkért, hogy csak is remek lehet.
Izgalommal és némi félelemmel vágtam bele az álláskeresésbe. Összeszedtem az összes számításba vehető álláskeresési honlapot, mert hát ez a netes álláskeresés kora, és elküldözgettem néhány helyre a sokadjára átformált önéletrajzom végleges változatát. Kezdetben nem adtam be túl sok helyre a jelentkezésemet, csupán azokat a hirdetéseket választottam ki, amelyeknél az elvárás rám illett, és amelyek szimpatikusak voltak számomra. Minő szentimentalista felfogás, nemde?  Az önéletrajzomat közhírré tettem a legnagyobb állásportálokon, hogy hátha valaki önkéntesen rám talál. Aztán, mint egy horgász, vártam, hogy akadjon valami a horgomra. A telefonom hétköznaponként csak délután 5 után merülhetett le, nehogy elszalasszak valamilyen fontos állásügyi hívást. Fel is hívott két cég igaz, nem jelentkezés miatt, hanem csak úgy a feltöltött önéletrajz alapján. Az egyik Csiribiri város egyik monumentális cége a Begyüjtő Kft., mindenféle gépezetet gyártott. Egy menedzsermetamorfózis program kapcsán hívtak fel. Mint kiderült nyakamba kellett volna venni a fél világot és össze vissza teleportálni és időzni a vállalat mindenféle telephelyein. Nyakamba kapni minden cókmókom és elvonulni az aztékok földjére, vagy a germánokhoz vagy a malájokhoz. Az interjúra pedig, attól függetlenül, hogy Csiribiri városban is van a cégnek üzeme, Mendemonda ország fővárosába, Mítosz városba kellett volna eltrappolni, ami majdnem 200 km-re fekszik Csiribiri várostól. Sok gondolat végigcikázott a fejemben ezek hallatán. Beugrott Mel Gibson Apokalypto című filmje, majd az Elrabolva sorozat, a mexikói drogkartellek valamint a Majmok bolygója, de ez csak a logika hiánya miatt. Ez a lehetőség nem igazán hozott lázba. A következő telefonáló Három városába invitált volna interjúra, maga a munkahely is itt terebélyesedett. Három városa Mítosz város mellett volt, én viszont Csiribiri várossal szimpatizáltam egyes egyedül. Talán az a beikszelés, hogy Csiribiri városi tevékenységek érdekelnek csak, az egy ablakdísz? Vagy úgy vélhető, hogy Mexikó és 200 km-re lévő városok még beleférnek? Vagy csak én vagyok az udvari bolond, amiért úgy gondolom, hogy a pontosság és precízitás az üzemek és üzletek fővarázslóinál puszta kincs ami nincs ?  A Három városi telefonáló mellesleg egyfajta számlázási munkával kecsegtetett volna, miután visszautasítottam az interjút, a hölgy mondta, hogy küld egy e-mailt, ha van akit érdekel a dolgok küldjem el annak az egyénnek. Hirtelen ingyenes állásközvetítővé léptem elő. Senki sem szándékozott Három városban dolgozni, ezért végül mégsem lettem ingyen munkás, alias e-mail küldözgető.


Egy szép koraszeptemberi napon, valamivel több mint két hónappal a diplomaosztóm után felhívtak Mendemondaország  hatalmas bankjának, a Pénzsóvárgó bank leányvállalatától, ahova valamilyen flinces flancos elnevezésű pénzügyesnek jelentkeztem, és behívtak interjúra. A hirdetésükre egy apróhirdetési portálon akadtam, ahol egész szép summát ígértek, mondjuk az egész szép összeg előtt ott díszelgett az „akár” szócska, ami mindig valamilyen turpisságra utal, de akkoriban még olyan naiv voltam, hogy nem igazán aggasztott. A helyet ahova mennem kellett, már előző héten megkerestem. Ez a leányvállalat egy elhagyatott, eldugott romos lakóudvar, eldugott romos emeletén volt egy maximum két szobácskával rendelkező helyiségben. A hely már nagy bizakodásra adott okot, de mindegy, lehet, hogy pont itt osztogatják a remekbeszabott fizetéseket.. Tehát fellelkesülve, ám kissé tartva a dologtól, elindultam az első állásinterjúmra. Odafelé menet közben felhívott a leányvállalatos ember, hogy megyek-e. Kicsit sem gyanús, hogy úgy gondolja, hogy esélyes, hogy nem megyek el. Fölfelé trappolva a lépcsőn lassan kezdett a torkomba csúszni a szívem. Bementem a kis helyiségbe, ott monitort nézegetett körülbelül hat köszönni nem akaródzó jól szituált lady és gentleman, de azért némelyik rám nézett mikor számat köszönés hagyta el, majd se szó, se beszéd, visszafordultak a monitorhoz. Nem fogadott köszönésem után felvilágosítottam őket, hogy állásinterjúra jöttem Befírol Bélához, de igazából, mivel mind valamiféle szerelemi viszonyt ápolt a monitorral, tojtak rám. „Szerencsére” hamarosan kiintegetett a monitoros szoba végéből nyíló helyiségből Béla, és szóval jelezte, hogy ott lesz az interjú. Béla rendhagyóan elkezdte bemutatni a céget, ami kész szerencse, mert a neten körülbelül semmit nem találtam róluk, ami nem is csoda, mert kiderült, hogy ők csak a leányvállalat leányvállalatának a bedolgozói, vagy valami ilyesmik. Mutogatott nekem egy rendkívül izgalmas PowerPoint prezentációt arról, hogy milyen tanfolyamot kell elvégezni a munkába állás előtt, és a tanfolyam Mítosz városban lenne, szó esett a tanfolyam 100 ezer krajcáros áráról és arról, hogy hány emberre kell rátukmálni a hitelüket, a szép kis összeg megkapásához, természetesen miután levizsgáztam az anyagukból. Elmondta, hogy amennyiben rátukmálom elég emberre a hitelt és a szép összeget megkapom, akkor egy idő után ki kell váltani a cégmesterit, alias vállalkozóit, mert az nekem milyen remek. Mindezt olyan vidám stílusban tálalta nekem, mintha most kérne fel miniszterelnöknek. Sejtettem, hogy nem itt fogok dolgozni, de hogy ennyire bamba marhának nézik az ember nézik az embert, az eléggé felbosszantott. Természetesen nem mondtam neki semmi sértőt, mert végül is nem volt bunkó.
-       Érdekli a dolog?- kérdezte Béla szinte idétlenül lelkesen.
A pazar állások egyik fő ismérve, hogy megkérdik, hogy érdekel-e egyáltalán. Vagy mégsem.
-       Majd még átgondolom.- közöltem kimérten de kedvesen.
-       Rendben, mikor tudna visszajelezni?- Béla teljesen abban a hitben élt, hogy bekapom a horgot.
-       Holnap után jó?-érdeklődtem, és közben már magamban kezdtem megfogalmazni  a visszautasító szöveget.
-       Igen, tökéletes. – lelkesedik Béla, én pedig érdekesnek tartom, hogy én irányítom a történéseket.
-       E-mailben jó lesz?
-       Jó persze, vagy itt a névjegykártyám, telefonon is jó és e-mailen is.- azzal odanyújtotta a névjegyét, amit elsúvasztottam a táskámba, de biztonságos helyre, hogy a negatív üzenetemet tudjam hova küldeni.
Megköszöntem, elköszöntem és távoztam. Köszöntem az agyhalott bagázsnak is, most sem viszonozták, minő meglepő reakció.
A megbeszélt nap reggelén rám csörgött Béla, nem vettem fel. Úgy gondoltam a visszautasító üzenet ráér a délelőtt folyamán és nem feltétlenül reggel, de ha ez ilyen sürgős hát rajtam ne múljék a a béke, inkább nem tartom vissza tovább a tuti információkat.  A csörrentés megsiettette a dolgokat, óra múlva küldtem neki egy udvarias visszautasító e-mailt, nem volt kedvem vele beszélni. Rájöttem, hogy nem szeretek visszautasítást írni, olyan lélekölő, bár nem olyan lélekölő mint Béla ajánlata. Az egészet csak egy mondattal tudom summázni: Sok hűhó semmiért. Viszont most így visszagondolva, ez volt az egyik legkevésbé extrém interjúm, még akkor is ha ez nem is volt vérbeli állásinterjú.

Kedélyállapot az interjú alatt: -4
Kedélyállapot az interjú után: -7
Interjúztató kedvessége: 7

Bevezető

Sziasztok !

Te se kaptál még munkát, pedig jó pár hónap eltelt a diplomaosztó vagy egyéb oklevélosztó óta? Nem vagy egyedül, de nem is ketten vagyunk. Ha te is ebbe az  egész tág halmazba tartozol, vagy csak hamarosan kikerülsz a munkaerő piacra, akkor ajánlom figyelmedbe a blogomat. Egész sok állásinterjún megfordultam az egyetem elvégzése óta, és voltak köztük egészen furcsa, kissé megdöbbentő esetek is. Attól vezérelten, hogy én szívesen olvasgattam volna egy ilyen témával foglalkozó írást annakidején, mikor még zöldfülű voltam állásinterjúk terén, létrehoztam ezt a blogot annak érdekében, hogy hátha tudtok valamilyen használható konklúziót leszűrni az egyes történetekből. Ha mégsem, akkor legalább egy idegen tapasztalatával több infótok lesz a témával kapcsolatban.

Én egy közgazdász végezttségű lány vagyok és a következőkben az MSC-s diplomaosztóm utáni életem néhány percét és a cselekményhez tartozó gondolataimat szeretném veletek megosztani. Elmesélem az átélt állásinterjúimat, konkrét nevek és helyszínek nélkül, ezeket álnévvel helyettesítem, hisz a lényeg nem a ki, hol, hanem a mit, hogyan. Az interjúk leírása után eszközöltem némi pontozást, a pontozás egy -10-ől 10-ig tartó skálán történik. Úgy gondolta, hogy így a negatív és pozitív élményeket jobban lehet hangsúlyozni.

A leírásokat fokozatosan töltöm fel, mert maga a blogírás gondolata már foglalkoztat egy ideje, de megvalósítás eddig váratott magára.